Abszurd

Az abszurd fogalma mélyen gyökerezik a filozófiai gondolkodásban, különösen az egzisztencializmus és a XX. századi színház (az ún. abszurd dráma) hagyományában. Albert Camus „A sziszüphoszi mítosz” című esszéjében kiemelten szerepel: számára az emberi lét abszurditása abban rejlik, hogy az ember folyamatosan keres értelmet egy látszólag értelmetlen és hallgatag univerzumban. Ez a konfrontáció a vágy és a világ néma közönye között alkotja meg az abszurd alapélményét. Az abszurd színház (pl. Samuel Beckett, Eugène Ionesco) ennek a létezési kétségbeesésnek, a kommunikáció összeomlásának és a hagyományos logika felbomlásának színpadi megjelenítése.

Gyakori tévedés az abszurd fogalmát pusztán a „nevetséges”, „komikus” vagy „bolondos” szinonimájaként használni. Bár az abszurd helyzetek gyakran komikus hatást kelthetnek, az alapvető különbség az, hogy az igazi abszurditás mögött mindig ott van egy mélyebb, gyakran szörnyű vagy kétségbeeső felismerés az emberi helyzetről, a világ értelmetlenségéről vagy a racionális magyarázat lehetetlenségéről. Nem csak furcsa vagy helytelen, hanem alapjaiban értelmetlen és kiszámíthatatlan.

A szó alakja

Abszurd. A szó magánhangzóval kezdődik, így az ő, az, ez névelők kapcsolódásánál a magánhangzóval kezdődő alakokat vesszük figyelembe: az abszurd, ezt az abszurdot. Például: Az élet abszurd voltát gyakran nehéz elviselni.

Kiejtés

[ˈɒpsurd]

ápszurd

Eredet / etimológia

A magyar abszurd szó közvetlenül a német absurd szóból került átvételre a XIX. században. A német szó pedig a latin absurdus melléknévből származik, amelynek jelentése „kellemetlenül csengő, hamis; értelmetlen, képtelen”. Ez a latin alak az ab- (el-, eltávolító) előtag és a surdus (süket, tompa, nem tisztán csengő) szó összetételéből keletkezett, tehát eredeti, szó szerinti jelentése „rosszul csengő, disszonáns”. A jelentés később áttolt a zenei területről a logikai és értelmi síkra, az „összeegyeztethetetlen, ellentmondásos, értelmetlen” jelentéskörbe.

Jelentése

A szó elsődleges jelentése: értelmetlen, képtelen, ellentmondásos, a józan ész, a logika vagy a tapasztalat alapján megmagyarázhatatlan, lehetetlennek tűnő. Filozófiai kontextusban az emberi lét alapvető értelmetlenségére, a világ irracionalitására és az ember értelmet kereső törekvéseivel való összeegyeztethetetlenségére utal (Camus-i értelemben). Irodalmi és színházi kontextusban az abszurd dráma egy műfaj, amely ezt a létezési értelmetlenséget, a kommunikáció összeomlását és a hagyományos cselekménystruktúrák hiányát ábrázolja. Köznyelvi használatban gyakran erősíti a „nagyon nevetséges”, „teljesen képtelen”, „hihetetlenül ostoba” jelentését is, bár ez a filozófiai mélység nélküli, erősítő, szubjektív értékelés.

Stílusérték és használat

Abszurd formális és középszintű regiszterű szó. Leginkább irodalmi, filozófiai, művészeti (különösen dráma- és irodalomelméleti), esztétikai vagy politikai elemzések, viták, komolyabb publicisztika nyelvezetében fordul elő, ahol a világ vagy egy helyzet mélyebb értelmetlenségét, összeegyeztethetetlen ellentmondásait kívánják kifejezni. Köznyelvi használata is gyakori, főleg erősítő, szuperlatívusz jellegű értékelésként („Ez abszurd!”), itt azonban a stílusértéke kevésbé emelkedett, sőt, néha közeledhet a köznyelvi erőszakossághoz. Ritkábban használják szakmai nyelvekben (pl. logikában az önellentmondó állításokra), de ott is megtalálható.

Példamondat(ok)

A bíróság ítélete számára abszurd volt, hiszen minden bizonyíték az ártatlanságát támasztotta alá.

Beckett „Godot-ra várva” című darabja az emberi lét várakozásba telt, céltalan és abszurd természetét mutatja be könyörtelenül.

Rokon és ellentétes értelmű szavak

Szinonimák: értelmetlen, képtelen, lehetetlen, ellentmondásos, paradox, irracionális, ostoba (erősített értékben), nevetséges (erősített értékben), megmagyarázhatatlan.

Antonímák: értelmes, logikus, racionális, következetes, érthető, hihető, elfogadható, ésszerű, magától értetődő.

Változatok és származékszavak

A szó maga melléknévi jellegű, leggyakrabban jelzőként vagy névszói állítmány részeként használatos. Főnévvé válhat az artikulussal (az abszurd). Származéka az abszurdul határozószó (pl. „abszurdul sok pénzt kért”), amely azonban nem túl gyakori. Az abszurditás főnév (jelentése: az abszurd minősége, abszurd jelenség) is létezik, de ennek használata inkább szakmai vagy nagyon formális kontextusokra korlátozódik a hétköznapi nyelvben.

Multikulturális vonatkozás

A szó szinte minden európai nyelvben megtalálható, közös latin gyökere miatt (angol: absurd, francia: absurde, olasz: assurdo, spanyol: absurdo, orosz: абсурдный [abszurdnij]). Az alapjelentés (értelmetlen, képtelen) mindenütt megvan. A francia nyelvben és kultúrában kiemelt jelentőségű az abszurd dráma (théâtre de l’absurde) és Camus filozófiája miatt. Az angol nyelvben az absurd szó a hétköznapi használatban talán még erősebb, nyersebb negatív felhangot kaphat („That’s just absurd!”) a filozófiai kontextusokon kívül, és gyakrabban használják egyszerűen a „ridiculous” (nevetséges) szinonimájaként, mint a magyarban. A német absurd használata nagyon hasonló a magyaréhoz, mind formális, mind köznyelvi szinten.

Szóelválasztás	ab-szurd
Rímek	durd, furd, kurd, turd
Ragozás	Melléknév, nem ragozható (nincs többes száma, nem fokozható). Ragozott alakok a névelővel és a ragokkal jönnek létre: az abszurd, az abszurdot, az abszurdnak, az abszurddal, az abszurdról stb. Névszói állítmányként: Ez abszurd. Az élet abszurd.

Az abszurd fogalma tehát lényegében az értelmes világképünkkel szemben álló, azt alapjaiban megkérdőjelező, megmagyarázhatatlan és ellentmondásos jelenségek, helyzetek vagy egész létezési formák minőségét jelöli. Nem pusztán a furcsaságra vagy a ritkaságra utal, hanem egy mélyebb, gyakran nyomasztó vagy kétségbeesést keltő értelmetlenségre, amely a hagyományos logika és tapasztalat kereteit felborítja. Ez a minőség lehet egy konkrét esemény jellemzője, egy művészeti alkotás alapvető légköre vagy akár az emberi létre mint egészre nézve alkalmazott filozófiai megállapítás.

Az abszurd érzékeltetése gyakran váltja ki az emberből a kétségbeesést, a lázadást vagy a kacajt – ez utóbbi az úgynevezett abszurd humor, amely a helyzet sötét értelmetlenségéből fakadó feszültség enyhítésére, vagy éppen annak hangsúlyozására szolgál. Az abszurd felfedezése nem feltétlenül a passzivitásba vetett hit, hanem sokszor a racionális keretek túllépésének, az emberi szabadság és létbizonytalanság radikális elfogadásának a kiindulópontja is lehet, ahogy Camus Sziszüphoszáról írt. A szó tehát egy bonyolult filozófiai, lélektani és esztétikai tartományt fed le, amely messze túlmutat az egyszerű „nevetséges” jelzőn.