Alliteráció

Az alliteráció, mint költői eszköz és stilisztikai elem, rendkívül ősi gyökerekkel bír, különösen a germán és a szláv nyelvű népek szóbeli hagyományában, ahol fontos szerepet játszott az epikus költemények memorizálásában és előadásában. A magyar irodalomban is megtalálható már a középkortól kezdve, bár nem annyira szerves alkotóeleme a verselésnek, mint például az angol vagy a német nyelvben. A népköltészet, különösen a gyermekversek és a népdalok gyakran alkalmazzák hangzati varázsának és könnyű megjegyezhetőségének köszönhetően.

Gyakori félreértés, hogy az alliteráció pusztán gyermekes vagy tréfás hatás keltésére szolgálna, vagy hogy kizárólag a versek sajátossága lenne. Valójában a próza műfajában is jelentős stilisztikai szerepet kaphat, hangsúlyozva, ritmusot adva vagy bizonyos gondolatokat kiemelve. Egy másik tévhit, hogy az alliteráció szükségszerűen egyező betűkre korlátozódna; lényege az azonos vagy hasonló kezdőhangzók ismétlődése, amely nem mindig esik egybe az írott betűkkel (például „csend” és „csodálatos” alliterációt alkot, bár a „c” és „cs” különböző betűk).

A szó alakja

Alliteráció. Ez a szó a magyar nyelvben főnévként, nyelvészeti és irodalmi terminusként funkcionál.

Kiejtés

[ɒlːitɛraːt͡sijoː]

Eredet / etimológia

Az „alliteráció” szó a latin nyelvből ered. A latin „ad-” (hozzá, -hez) és „littera” (betű) szavak összetételéből származik, tehát eredeti jelentése „betűk összeillesztése” vagy „betűk egymásra hangzása”. A kifejezés a latin „alliteratio” szón keresztül került be a nemzetközi szaknyelvbe, majd onnan a magyar nyelvbe is, valószínűleg a 19. század második felében, a magyar irodalomtudomány és nyelvészet fejlődésének időszakában. A magyar nyelv a latin mintát követve alakította ki a saját terminusát.

Jelentése

Az alliteráció elsősorban egy stilisztikai eszköz, amely során egy szöveg (leginkább vers, de előfordul prózában is) egymáshoz közeli szavainak kezdőhangjai (általában mássalhangzók, de előfordulhat magánhangzó is) ismétlődnek. Ez a hangzási egyezés hangsúlyozó, ritmuskeltő, emlékezetessé tevő vagy hangulatfestő hatást eredményez. Az irodalomtudomány és a nyelvészet szigorúan vett terminusaként használják. Köznyelvi használata ritka, inkább az irodalommal foglalkozó körökben vagy iskolai kontextusban találkozhatunk vele. Figuratív értelemben néha a „hangzásbeli egyezés” vagy „kezdőbetűk ismétlődése” szinonimájaként használják, bár a szakkifejezés pontosabb.

Stílusérték és használat

Az alliteráció stílusértéke sokrétű. Formálisabb, művészi kontextusokban (irodalom, költészet, színpad) előszeretettel alkalmazzák a hangsúly, a ritmus, a hangulat vagy az emlékezetesség erősítésére. Költői nyelvi eszközként tartják számon. Azonban előfordul közmondásokban, szállóigékben, reklámszövegekben, címekben, illetve hétköznapi beszédben is, gyakran tudatos nélkül, de hatásos nyelvi játékként vagy egyszerűen a nyelv természetes folyamataként. Regiszterét tekintve inkább formálisabb, műveltebb környezetekhez kötődik, bár a népnyelvben is megjelenik. Szakmai környezetben (nyelvészet, irodalomtudomány) semleges, leíró terminus.

Példamondat(ok)

Petőfi Sándor híres sorai: „Hullámzó habokban / Hányattatott hajó…” erős „h” alliterációval kezdődnek, megidézve a tenger viharos kavargását.

A „Suttogó szél susog a sás között” mondatban az ismétlődő „s” hang alliterációt alkot, felerősítve a természet hangjainak benyomását.

Rokon és ellentétes értelmű szavak

Szinonimák: kezdőhang-ismétlés, kezdőbetűzés (ritkább, kevésbé pontos), hangutánzó szókapcsolat (tágabb, nem teljesen pontos).

Antonímák: Az alliteráció mint konkrét stilisztikai eszköz nem rendelkezik egyértelmű, közvetlen ellentétpárral a nyelvészetben. Fogalmilag ellentétes lehet az olyan szövegrészek, ahol nincs hangsúlyos hangzási egyezés a szavak elején, vagy az asszonancia (belső vagy végződő hangzóegyezés), bár ez utóbbi inkább kiegészítő eszköz, mint szigorú ellentét.

Változatok és származékszavak

Az „alliteráció” szó maga nem igényel ragozást a magyar nyelvben a szakkifejezési használat miatt, bár tárgyesetben (alliterációt) vagy többes számban (alliterációk) is előfordul. Főnévként nem képez közvetlenül igét vagy melléknevet. Használják az „alliterál” igét (pl. „A költő itt alliterál”), ami azt jelenti, hogy alliterációt alkalmaz, illetve az „alliteráló” melléknevet (pl. „alliteráló szavak”), ami a hangzást ismétlő szavakat jelöli. Az „alliteratív” melléknév is használatos, jelentése: alliterációt tartalmazó, alliterációra jellemző (pl. „alliteratív sor”, „alliteratív költészet”).

Multikulturális vonatkozás

Az alliteráció fogalma és gyakorlata szinte minden nyelvben és kultúrában megtalálható, bár jelentősége és gyakorisága változó. Az angol nyelvben (alliteration) rendkívül gyakori és fontos költői eszköz, különösen az óangol és középangol költészetben volt alapvető szerkezeti elem. A német nyelvben (Alliteration) szintén nagy hagyománya van, a germán alliteráló verselés központi eleme volt. A latin és görög költészet kevésbé támaszkodott rá, ott inkább a mérték és a rím dominált. A szláv nyelvekben is jelentős, különösen a népi hagyományban. A jelentés alapvetően megegyezik a magyarral: a szavak kezdőhangjainak ismétlődése stilisztikai hatásért. A kiejtés természetesen nyelvről nyelvre változik, az alapkoncepció azonban univerzális. Egyes nyelvekben (pl. koreai) a fogalom pontos megfelelője nincs is, vagy más terminussal írják le a hasonló jelenséget.

Szóelválasztás	al-li-te-rá-ció
Ragozás	alapalak: alliteráció tárgyeset: alliterációt részeshatározó eset: alliterációnak birtokos eset: alliterációé többes szám: alliterációk többes tárgyeset: alliterációkat stb. (Rendes főnévként ragozódik.)

Az alliteráció lényege tehát a közel egymáshoz helyezett szavak kezdőhangzóinak tudatos vagy ösztönös ismétlése. Ez a hangzási egyezés nem véletlenszerű, hanem célirányos eszköze a költőnek vagy az írónak. Az ismétlődő hangok láncolata erősebbé teszi a képet vagy az érzelmet, amelyet a szöveg közvetíteni kíván, megszabja vagy fokozza a szöveg belső ritmusát, és segít a szövegrész megjegyezhetőségében. Különösen hatásos lehet leíró passzusokban, induló sorokban vagy kulcsfontosságú kijelentésekben, ahol a hangzás önmagában is hozzájárul az üzenet átadásához.

Az alliteráció nem csupán költői díszítés, hanem a nyelv alapproblémájának, a hang és jelentés viszonyának egyik legősibb megnyilvánulása. Arra emlékeztet, hogy a szavak nem csupán jelentéshordozók, hanem fizikai jelenségek is – hangok –, amelyek önálló érzelmi és érzéki hatással bírnak. Az ismétlődés révén az alliteráció képes a jelentésen túl a nyelv anyagiságát is előtérbe helyezni, megteremtve egyfajta zenei alapot a szövegnek, amely akár a jelentést is megerősítheti vagy árnyalhatja. Ez teszi olyan tartóssá és vonzóvá ezt az eszközt a népi mondókákban és a legkorszerűbb költészetben egyaránt.