Intonáció

Az intonáció mint fogalom jelentős kulturális súllyal bír a magyar nyelvhasználatban, hiszen a mondatmelódia nem csupán a szándék jelzését szolgálja, hanem mélyen ágyazódik a magyar kommunikációs kultúrába. A hangsúlyozás, a hangmagasság-változás gyakran hordozza a beszélő érzelmi állapotát, regionális eredetét, sőt társadalmi státuszát is, olykor akaratlanul is. Irodalmilag számos szerző, például Krúdy Gyula vagy Örkény István, mesterien alkalmazta az írott szövegben az intonáció utánozását a karakterek hiteles ábrázolásához, hangsúlyozva, hogy a mondat nem csupán jelentést, hanem hangot is visel.

Gyakori félreértés az intonáció szűk értelmezése csupán a kérdő vagy felkiáltó mondatok jellemző hanghordozására, vagy annak összetévesztése a pusztán hangos vagy halk beszéddel. Tévhit továbbá, hogy az intonáció csak a színpadon vagy énekléskor fontos, holott mindennapi beszélgetéseink meghatározó eleme. Egy másik elterjedt tévhit kapcsolódik a „semleges” intonációhoz; valójában minden kimondott mondatnak saját, akár minimális intonációs görbéje van, amely jelentésárnyalatot hordoz, és ennek hiánya is kommunikációs zavart okozhat.

A szó alakja

Az intonáció szó főnév, amely a beszéd vagy zenei előadás hangmagasság-változásait, dallamosságát jelöli. Például: Az intonáció nélkülözhetetlen eszköze a természetes és kifejező beszédnek.

Kiejtés

[ˈintonaːt͡sijoː]

Eredet / etimológia

Az intonáció szó közvetett úton a latin nyelvből ered. A latin intonatio (tő: intonare, jelentése: ‘felhangoztatni’, ‘elkezdeni énekelni’, ‘kiáltani’) szóból származik, amely az in- (be-) és a tonare (dörögni, mennydörögni) igék összetételéből keletkezett. A magyar nyelvbe valószínűleg a német Intonation közvetítésével került be a 19. század folyamán, elsősorban a zenei terminológia, majd később a nyelvészeti szaknyelv révén.

Jelentése

Az intonáció alapvetően két nagy területen használatos. Nyelvészetileg a beszéd hangmagasságának időbeli változását, a mondat dallamosságát jelenti, amely hozzájárul a mondat típusának (kijelentő, kérdő, felkiáltó), a hangsúlyozásnak, az érzelmek és a szándék kifejezésének. Ez a görbe (intonációs kontúr) kulcsfontosságú az értelmezéshez. Zenében pedig egy hang vagy hangszín megszólaltatásának tisztaságára, pontosságára, minőségére utal („tiszta intonáció”). Átvitt értelemben használják valaminek a hangnemére, a hozzáállás által keltett benyomásra is (pl. „barátságos intonáció”).

Stílusérték és használat

Az intonáció szó magasabb stílusréteget képvisel, elsősorban formális, szakmai (nyelvészeti, zenei, színházi, pedagógiai), tudományos vagy művészeti kontextusokban használatos. Köznyelvi helyzetben is előfordul, de inkább akkor, amikor a beszéd vagy ének technikai aspektusáról van szó. Nem tekinthető szlángnak vagy túlzottan köznyelvi kifejezésnek, de nem is mindennapos, hétköznapi szó. Stílusértéke semleges-formális.

Példamondat(ok)

Az énektanár kiemelte, hogy a dal szövegének érzelmi átadásában döntő szerepe van a helyes intonációnak.

A külföldről érkezett hallgató nehezen értette a magyar nyelv kérdőmondatokra jellemző emelkedő intonációját.

Rokon és ellentétes értelmű szavak

Szinonimák: mondatdallam, hanghordozás, hangnem, beszédmelódia, hangvezetés (zenében), dallamosság (részben).

Antonímák: monotonitás, egyhangúság, érzelemmentesség (a hangvezetés terén); hamis éneklés, tisztátalanság (zenében). (Megjegyzés: Az intonáció komplex fogalma miatt nincsenek tökéletes, egy-egy jelentését lefedő antonímák, inkább ellentétes jelenségekre utaló kifejezések léteznek.)

Változatok és származékszavak

Az intonáció szóból több származék is képződik. A leggyakoribb a tárgyas ige: intonál (pl. „A pap szertartásosan intonálta a himnuszt.”). Ebből további származékok: intonálás (folyamatnév), intonáló (melléknév, pl. intonáló képesség; vagy főnév, aki intonál). Jelzőként is használatos: intonációs (pl. intonációs mintázat, intonációs hiba). Többes száma: intonációk. Ezek a képződmények megtartják az alapjelentés zenei vagy nyelvi vonatkozásait.

Multikulturális vonatkozás

Az intonáció fogalma és a megfelelő szavak (angol: intonation, német: Intonation, francia: intonation, orosz: интонация [intonácija]) széles körben elterjedtek az indoeurópai nyelvekben, mind a beszéd, mind a zene területén. Az alapjelentés hasonló: a hangmagasság változása beszédben vagy a hang tisztasága zenében. Azonban az intonációs rendszerek maguk a nyelvek között jelentősen eltérnek. Például a magyar kérdő intonációja tipikusan emelkedő, míg sok skandináv nyelvben a kérdő mondat végén erős hangmagasság-esés jellemző. Az ún. „tónusnyelvekben” (pl. mandarin kínai, vietnami) a szótagok fix hangmagasság-kontúrja (tónusa) lexikális jelentést különböztet meg, ami egy teljesen más szinten működik, mint az európai nyelvek mondatintonációja. A zenei intonáció értékelése is kulturálisan befolyásolt lehet.

Szóelválasztás

in-to-ná-ció

Ragozás

Egyes szám: intonáció (alanyeset), intonációt (tárgyeset), intonációnak (részes eset), intonációval (eszközhatározói eset), intonációért (célhatározói eset), intonációra (helyhatározói eset: rá), intonációhoz (helyhatározói eset: hozzá), intonációból (elhatározói eset), intonációról (elöljárós ragos eset: róla). Többes szám: intonációk (alanyeset), intonációkat (tárgyeset), stb. (ragok a többes szám jel (-k, -i) után jönnek: intonációknak, intonációkkal, stb.)

Az intonáció lényegében a beszéd vagy a zene hangmagasságának dinamikus, időbeli változásait jelenti. Ez nem csupán a magas vagy mély hangokat önmagukban foglalja magában, hanem a köztük lezajló emelkedéseket, süllyedéseket, sík szakaszokat és ezek kombinációit, amelyek egy egységes dallamszerű kontúrt (görbét) alkotnak. Ez a kontúr tükrözi a beszédrészletek (szótagok, szavak) és a teljes mondat szerkezeti egységeit, egyúttal hordozza a beszélő vagy előadó szándékát és érzelmi állapotát.

Lényeges megkülönböztetni az intonációt a hangsúlytól. Míg a hangsúly egy adott szóban vagy szótagon belüli hangerejű kiemelésre utal (pl. a „lámpa” szóban az első szótag hangsúlyos), addig az intonáció a teljes mondat vagy annak nagyobb egységei felett ívelő hangmagasság-változások rendszerére vonatkozik. Ez a rendszer teszi lehetővé, hogy egy azonos szó-sorozatból (pl. „Elmegy.”) akár kijelentést, akár kérdést, akár kételkedést hallassunk, pusztán a hangmagasság-változás módosításával. Az intonáció tehát a beszéd és a zene kifejező erejének egyik alapköve.