Pesszimista

A pesszimizmus mint világnézeti irányzat jelentős nyomokat hagyott a magyar kultúrtörténetben, akár a filozófiai gondolkodásban (például a 20. század eleji szellemi válság idején), akár az irodalomban, ahol számos szerző műveiben tükröződik a sors iránti bizalmatlanság vagy a történelem sötét oldalának ábrázolása. A mindennapi nyelvhasználatban azonban gyakran előfordul, hogy a „pesszimista” jelzőt túlzottan, helytelenül alkalmazzák, összetévesztve a valóságalapú, kritikus gondolkodású személyekkel (realisták), vagy akár a klinikai depresszióval küzdő egyénekkel, noha ez utóbbi egy súlyos mentális betegség, nem pedig világnézeti kérdés.

Egy másik gyakori téves értelmezés szerint a pesszimista személy kizárólagosan negatív, destruktív vagy reményvesztett, miközben a filozófiai pesszimizmus sok esetben inkább a világ helyzetének őszinte felismerésére és az emberi sors tragikus dimenziójának elfogadására épül, nem feltétlenül a passzivitásra vagy a teljes reményvesztettségre. Továbbá, a kifejezést néha szinonimaként használják a „cinikus” vagy a „keserű” szavakkal, noha ezek jelentésvilága és érzelmi töltése lényegesen eltérő lehet.

A szó alakja

A szó alapalakja, főnévként használva: pesszimista. Melléknévként is funkcionál, ekkor neme és száma szerint ragozható (pesszimista ember, pesszimista kilátások). Jelentése: a pesszimizmus híve vagy képviselője; a világot, a jövőt vagy az emberi sorsot alapvetően rossznak, kedvezőtlennek tartó személy; a rosszra számító, borúlátó hozzáállású egyén.

Kiejtés

A „pesszimista” szó magyar kiejtése a Nemzetközi Fonetikai Ábécé (IPA) szerint: [ˈpɛsːimistɒ]. Magyar betűkkel leírva, hozzávetőlegesen: pessz-imi-szta. A hangsúly az első szótagon van. A „pessz-” szótag ejtése hangsúlyozottan különbözik a „pes-” vagy „pez-” hangzástól, az első szótag magánhangzója rövid ‘e’.

Eredet / etimológia

A „pesszimista” szó a latin nyelvből származik, ahol a „pessimus” szó jelentése „legrosszabb”. Ez a szó a latin „malus” (rossz) szuperlatívuszának (felsőfokának) felel meg. A „pesszimista” és a „pesszimizmus” fogalma a 18. század végén, a 19. század elején vált ismertté a nyugat-európai filozófiában (különösen Arthur Schopenhauer és mások munkássága kapcsán). A magyar nyelvbe valószínűleg a német („Pessimist”) és/vagy a francia („pessimiste”) közvetítéssel került be a 19. század második felében. Az eredeti latin kifejezés tehát a legrosszabbra utaló szóból származik, ami egyértelműen meghatározza a fogalom negatív alapértelmét.

Jelentése

A „pesszimista” szó elsődleges jelentése egy olyan személyre utal, aki a világot, az emberi létezést, a jövőt alapvetően rossznak, szenvedéssel telinek vagy értelmetlennek tartja, és ezért a kedvezőtlen kimenetelre számít, a pozitívumok lehetőségét minimalizálja vagy elveti. Ez a filozófiai pesszimizmus szűkebb értelmezése. Tágabb, mindennapi használatban a kifejezés bárki jellemzésére szolgál, aki rendszeresen negatívan, borúlátóan értékeli a helyzeteket, az események alakulását vagy más emberek szándékait, akár egy adott témában, akár általános életfelfogásként. A szaknyelvekben (például pszichológia, szociológia) gyakran használják a személyiségjegyek vagy világnézeti attitűdök leírására, itt azonban pontosabb meghatározások (pl. diszpozicionális pesszimizmus) is előfordulhatnak. Figyelemre méltó, hogy a szó önmagában nem klinikai diagnózist jelent.

Stílusérték és használat

A „pesszimista” szó stílusértéke általában semleges, de a kontextustól függően könnyen negatív, pejoratív árnyalatot is kaphat. Formális és informális szövegkörnyezetekben egyaránt használható, bár a tudományos vagy filozófiai diskurzusban pontosabb definíciókkal kísérhetik. Az értékelő megjegyzésekben („Te olyan pesszimista vagy!”) gyakran tartalmaz bírálatot, kifogást az illető hozzáállása ellen, és implikálhatja, hogy a személy túlzottan negatív vagy alaptalanul borúlátó. Az optimizmussal szemben állítólagos ésszerűségének (realitásérzékelésének) hangsúlyozása sem ritka. Az írott és a beszélt nyelv egyaránt jellemző használati területe.

Példamondat(ok)

Péter pesszimista természete miatt már most úgy véli, hogy az új projekthez szükséges támogatást biztosan nem kapják meg, bár a döntés csak jövő héten születik. A meteorológusok enyhe tavaszi időjárást jósolnak, de a nagypapa, mint igazi pesszimista, csak legyintett: „Áprilisig biztosan lesz még nagy fagy és hó.”

Rokon és ellentétes értelmű szavak

Szinonimák: borúlátó, rosszra számító, reményvesztett, borongós, komor, negatív (hozzáállású), defetista (különösen eredményekkel kapcsolatban), katasztrofista (a legrosszabbra számítva).

Antonímák: optimista, jóhiszemű, reményteljes, derűlátó, pozitív (hozzáállású), bizakodó.

Változatok és származékszavak

A „pesszimista” szóból származik a főnév: pesszimizmus (a világnézet, a borúlátó hozzáállás). Melléknévi származékai a ragozott alakok: pesszimistább (középfok), legpesszimistább (felsőfok). Határozószóként használható a pesszimistán forma (például: „pesszimistán értékelte a helyzetet”). A szó továbbá képezhet –ként képzős határozói esetet: pesszimistaként. Jelentős változat nincs, a szóalak stabil.

Multikulturális vonatkozás

A „pesszimista” szó és annak fogalma számos indoeurópai nyelvben megtalálható, közvetlenül a latin gyökből vagy annak nyelvekenkénti változatain keresztül. Az angol „pessimist”, a német „Pessimist”, a francia „pessimiste”, az olasz „pessimista”, a spanyol „pesimista” és az orosz „пессимист” (pesszimist) formák mind közeli rokonai, jelentésük és alapvető konnotációjuk szinte teljesen megegyezik a magyarral. Kisebb árnyalati különbségek a kultúránkénti attitűdökből adódhatnak: például egyes társadalmakban a borúlátás nagyobb mértékben társul a realizmussal, míg másokban inkább a pejoratív érték dominál. A kiejtés természetesen nyelvfüggő (pl. angol: [ˈpɛsɪmɪst]).

A pesszimista személyiségjegy vagy világnézet lényege abban rejlik, hogy az egyén kognitív torzításon alapuló vagy a tapasztalatokra épülő várakozása szerint a jövőben bekövetkező események inkább kedvezőtlenek, negatívak lesznek, mint kedvezőek. Ez a hozzáállás nem csupán jövőbeli eseményekre vonatkozik, hanem az emberi természet és a világ állapotának alapvető értékelésére is, amelyet szenvedéssel telinek, esetleg értelmetlennek vagy igazságtalannak tart. A pesszimista szemlélet gyakran összefüggésben áll a kontrollérzet hiányával és a kudarctól való félelemmel.

A pesszimizmus értelmezése azonban nem egysíkú. Egyes filozófiai irányzatok (például Schopenhauer) számára az élet szenvedésből álló alapvetése egy metafizikai igazság elfogadása, amely nem feltétlenül vezet tehetetlenségre, hanem esetleg az együttérzésre vagy a művészetbe való menekülésre. Más megközelítések szerint a mérsékelt pesszimizmus védőmechanizmus is lehet, mivel a kedvezőtlen kimenetelre való felkészülés csökkentheti a csalódottságot és serkentheti az előrelátást. Mindazonáltal, a krónikusan túlzott pesszimizmus súlyos hatással lehet az egyén mentális egészségére, motivációjára és cselekvőképességére, korrelálva a depresszió és szorongás kialakulásának kockázatával.