Próza

A szó alakja

A szó alapalakja: Próza. Ez a szó a magyar nyelv irodalmi fogalomkörébe tartozó, stabil formájú főnév, mely a költészettel ellentétben álló nyelvi megnyilvánulásokat jelöli.

Kiejtés

IPA: [ˈproːzɒ]
Magyar jelölésmóddal: prózá

Eredet / etimológia

A „próza” szó a latin prosa (teljesebb alakban prosa oratio) kifejezésből ered, melynek jelentése „egyenes beszéd”. Ez a kifejezés különböztette meg a költői mértéktől és rímtől mentes nyelvi megnyilvánulást a költészettől. A középkori latinról került a nyugat-európai irodalmi nyelvekbe (lásd angol prose, francia prose, német Prosa), majd a 18. századi magyar felvilágosodás korában, az irodalmi nyelvújítás idején honosodott meg magyarul.

Jelentése

Elsődlegesen a költői formáktól (vers, rím, mérték) eltérő, természetes beszédritmusú írott vagy szóbeli nyelvi megnyilvánulást jelöl, ideértve a regényeket, novellákat, esszéket és drámai szövegeket is. Szélesebb értelmezésben a mindennapi, költői törekvésektől mentes, funkcionális nyelvhasználatra utal (pl. „hivatali próza”). Filozófiai kontextusban a költői idealizálással szemben a rideg valóságra utaló kifejezésként is funkcionál (pl. „az élet prózája”). Szakmai használatban az irodalomtudomány és a nyelvészet alapfogalma.

Stílusérték és használat

Semleges stílusértékű szó, mely mind formális (irodalomtudományi viták, kritikák), mind hétköznapi kommunikációban használatos. Tudományos kontextusban precíz terminusként, köznyelvi szóhasználatban gyakran metaforikusan („életünk prózává silányul”) alkalmazzák. Kifinomultabb nyelvi regiszterre jellemző, azonban értelmezése nem igényel szakmai előismeretet.

Példamondat(ok)

Móricz Zsigmond prózája elevenen ábrázolja a paraszti élet mindennapjait. A költői képek hiányában a szerződés szövege rideg prózának hatott, noha jogi pontossága vitathatatlan volt.

Rokon és ellentétes értelmű szavak

Szinonimák: köznemű nyelv, költőtlen megfogalmazás, elbeszélés
Antonímák: költészet, líra, vers, poézis

Változatok és származékszavak

Származékai közé tartozik a prózai melléknév („prózai stílus”), a prózaiság főnév („a történet prózaiassága”), valamint a prózál ige, mely ritkán használatos, jelentése: prózaformában megfogalmaz. Származékként említendő még a prózavers összetétel is, mely a próza és költészet határterületét jelöli.

Multikulturális vonatkozás

Nyugati nyelvekben (angol, francia, német) jelentése megegyezik a magyarral: költői formáktól mentes nyelvhasználat. Az olasz prosa kifejezésen belül megkülönböztetik a művészi prózát (prosa d’arte) és a hétköznapit. Az orosz nyelvben (проза) erősebb a hétköznapi szürkeség konnotációja. Finn nyelvterületen (proosa) elsősorban szépirodalmi műfajként értelmezik, kevésbé használják a mindennapok leírására.

A próza fogalma túlmutat a puszta „nem vers” meghatározásán, jelentős kulturális paradigmákat ölel fel. Irodalmi értelemben olyan szövegeket jelöl, amelyek a beszélt nyelv természetes ritmusát követik, miközben művészi szándékot is hordozhatnak – létrehozva ezzel a regény, a novella, az esszé és a drámai szöveg formateremtő hátterét. A magyar irodalomtörténetben a próza aranykora a 19. század második felére tehető, amikor Jókai, Mikszáth és később Móricz munkássága alapvetően formálta a nemzeti narratívákat.

Filozófiai szinten a próza a költői idealizálás ellenpólusaként jelenik meg, megtestesítve a gyakorlatiaságot, a földhözragadtságot, sőt néha a szürkeséget is. Ez a kettősség mutatkozik meg olyan kifejezésekben, mint „élet prózája” vagy „prózai valóság”, melyek a költői magasztalással szemben a hétköznapi tapasztalat nyers voltára utalnak. A fogalom paradoxonja, hogy miközben elméletileg a költőitől mentes nyelvhasználatot jelenti, gyakorlatilag a legnagyobb prózaírók műveiben is fellelhetőek költői elemek, bizonyítva ezzel a műfajok áthatolhatóságát.