Neoklasszicizmus

A neoklasszicizmus, mint fogalom, jelentős kulturális és művészettörténeti súllyal bír, elsősorban a 18. század végi és a 19. század eleji európai művészeti irányzatot jelölve, amely az antik görög és római művészet eszményített formáinak és eszméinek tudatos újjáélesztésére törekedett. Ez a mozgalom nem pusztán stílusirányzat volt, hanem filozófiai alapokon nyugodott, a felvilágosodás racionalitását, a rend és az arányosság klasszikus eszményeit kívánta visszahelyezni a középpontba az előző korszakok, különösen a barokk és a rokokó látszólagos túlzottságai és érzelmi hullámzásai után. Gyakori tévedés azonban, hogy a neoklasszicizmust egyszerűen azonosítják a klasszicizmussal, holott míg utóbbi az antikvitás közvetlen folytonosságát jelenti bizonyos korokban, a neoklasszicizmus tudatos, történelmileg távolabbi visszatérés, egyfajta „újrafelfedezés” és ideális megközelítés.

Ezen túlmenően a fogalom jelentős eltéréseket mutat az egyes diszciplínák között. Míg a képzőművészetekben és az építészetben a kifejezés egyértelműen a fent leírt történelmi stílusra utal, a zene és az irodalom területén időbeli eltolódást jelenthet, gyakran a 20. század elejére vagy közepére datálva, ahol szintén az antik formákhoz, tiszta szerkezetekhez és objektivitáshoz való visszatérést jelenti a romantika vagy a modernizmus bizonyos ágainak túlzásai ellenében. A közgazdaságtanban pedig a „neoklasszikus iskola” teljesen eltérő, a 19. század végi és 20. századi gazdaságelméletre utaló jelentést hordoz, ami gyakran zavart okoz a fogalom kulturális kontextusában való értelmezéskor. Ez a diszciplináris szétválás jelentős tévedési lehetőséget rejt magában.

A szó alakja

A főszó alapalakja: **Neoklasszicizmus**. Ez a szó a magyar nyelvben külföldi eredetű művészettörténeti, illetve közgazdasági terminus, amelyet a magyar helyesírás szabályai szerint írunk, a dupla ‘sz’ és a ‘cizmus’ végződés hangsúlyozásával.

Kiejtés

IPA: [ˈnɛoklɒsːit͡sizmuʃ]
Magyar fonetikai közelítés: né-ó-klász-szi-ci-zmus (A hangsúly az első szótagon, az ‘e’-n van. A ‘sz’ hang duplán, hosszan ejtendő. A ‘c’ a ‘cizmus’ részben éles, magyar ‘c’ hang, mint a ‘cica’ szóban.)

Eredet / etimológia

A „Neoklasszicizmus” szó görög és latin gyökerekből eredő nemzetközi tudományos összetétel. Előtagja a görög `neos` (νέος) szóból származik, jelentése: ‘új’. A főtöve a latin `classicus` melléknévből ered, mely eredetileg a legfelsőbb vagy első osztályba tartozókat, kiválókat, később pedig az antik görög-római mintákat követő művészetet jelölte. A `-izmus` végződés görög eredetű (`-ισμός`), elvont főneveket képez, általában irányzatokat, tanításokat, rendszereket jelentve. A szó közvetlenül a német `Neoklassizismus` szóból került a magyar nyelvbe a 19. század végén vagy a 20. század elején, ahol ugyancsak az európai művészeti mozgalom megnevezéseként honosodott meg. Az etimológia tehát egyértelműen utal a fogalom lényegére: az „új klasszicizmus”.

Jelentése

A „neoklasszicizmus” szónak több, diszciplínánként eltérő, de egymással rokon jelentése van. Elsődleges és legelterjedtebb jelentése a **művészettörténetben** (képzőművészet, építészet, szobrászat) a 18. század utolsó harmadában kialakult és a 19. század első felében virágzott, az antikvitás formanyelvének és eszményeinek tudatos újjáélesztésére irányuló stílusirányzatot jelöli. Fő jellemzői: a tiszta geometriai formák, az egyensúly és szimmetria, a mértékletesség, a történelmi vagy erkölcsi témák előnyben részesítése, a díszítkezés visszafogottsága. **Az építészetben** gyakran utalnak a 20. század eleji/végén fellépő, a historizmus és az art nouveau ellen irányuló, ismét az antik formákhoz visszatérő mozgalomra is. **A zenében** általában a 20. század első felében (körülbelül 1920-1950) megjelent irányzatot értik alatta, amely a romantika és az expresszionizmus túlzásai ellen a barokk vagy klasszicista formák tárgyilagosságához, tisztaságához és szerkezeti szigorához tért vissza (pl. Stravinsky, Hindemith, magyarul például Sugár Rezső egyes művei). **A közgazdaságtanban** a „neoklasszikus iskola” a 19. század utolsó harmadától a 20. század közepéig uralkodó, a klasszikus politikai gazdaságtan továbbfejlesztésével létrejött elméleti irányzatot jelenti, amely a határok hasznát, a racionális döntéshozatalt és a piaci egyensúlyt hangsúlyozza (pl. Alfred Marshall, Léon Walras). **Az irodalomban** ritkábban használják, de szintén a 20. század elején megjelent, a formai szigor, az objektivitás és az antik mintákhoz való visszatérést hangsúlyozó költészeti irányzatot jelölheti.

Stílusérték és használat

A „neoklasszicizmus” szó kizárólag **formális** és **szaknyelvi** regiszterben használatos. Elsősorban a művészettörténet, az építészettörténet, a zenetörténet, az irodalomtörténet és a közgazdaságtan szakterületein, valamint a művészeti kritikában, tudományos publikációkban, lexikonokban és felsőoktatási oktatásban fordul elő. Stílusértéke semleges, tudományos, pontos fogalmi megjelölésre szolgál. Köznapi, hétköznapi beszédben vagy informális kontextusban szinte soha nem használják, helyette inkább leíró kifejezéseket („az antik mintákat követő stílus”, „a klasszikus formákhoz való visszatérés”) vagy a konkrét korszak megnevezését („a XIX. század eleji klasszicista építészet”) alkalmaznak. Használata megköveteli a kontextus tisztázását, mert jelentése eltérő a különböző tudományterületeken.

Példamondat(ok)

A Jakab-féle palota homlokzata a neoklasszicizmus jegyeit viseli magán: szigorúan szimmetrikus elrendezés, timpanonnal díszített középrizalit és dór oszlopok alkotják a fő motívumokat.

Bár a keynesiánus gazdaságpolitika erőteljesen hatott a 20. század közepén, a neoklasszicizmus alapelvei, különösen a piaci hatékonyság és a racionális várakozások elmélete, továbbra is meghatározóak maradtak a közgazdaságtanban.

Rokon és ellentétes értelmű szavak

Szinonimák: újklasszicizmus (ritkábban használt, de pontosabb magyar megfelelő a művészettörténeti jelentésre), klasszicizmus (bár ez tágabb, korábbi időkre is utalhat), klasszicista stílus (leíró). Megjegyzés: A közgazdasági jelentésben szinonimaként használják a „marginalista iskola” kifejezést is, bár ez némi eltérést tartalmazhat.
Antonímák: romantika (művészet), barokk (művészet), expresszionizmus (zene, képzőművészet), modernizmus (általánosan, mint haladó irányzat), art nouveau/szecesszió (építészet), keynesiánus gazdaságpolitika/elmélet (közgazdaságtan).

Változatok és származékszavak

A „neoklasszicizmus” szó származékai a magyar nyelvben korlátozottak. Legfontosabb származéka a melléknévi alak: **neoklasszikus** (pl. neoklasszikus épület, neoklasszikus stílus, neoklasszikus közgazdaságtan). Ez az alak használatos a tárgy, jelenség vagy stílus jellemzésére. Ritkábban előfordulhat az **neoklasszicista** melléknév is, főleg a stílust alkotó személyre vagy az irányzat hívére utalva (pl. neoklasszicista építész). Főnévi származékok (mint „neoklasszicizálás”) nem jellemzőek és nem elterjedtek. A szó nem ragozható igeivé.

Multikulturális vonatkozás

A „neoklasszicizmus” fogalma és annak átvett formái (Neoclassicism, Néoclassicisme, Neoklassizismus, Neoclassicismo stb.) széles körben elterjedtek az európai nyelvekben és az angolban, követve a nemzetközi művészettörténeti terminológia gyakorlatát. **Jelentése** a képzőművészeti, építészeti és zenei kontextusban nagyrészt megegyezik a magyarral: mindenütt az antik minták tudatos újjáélesztésére utal a megfelelő történelmi periódusokban. A **közgazdasági** jelentés (Neoclassical economics) is szinte teljesen azonos az angol nyelvterületen és az azt követő nemzetközi szakirodalomban. A **kiejtés** természetesen nyelvenként változik, de a szóalak és a hangsúlyhely nagyrészt követi az eredeti görög-latin elemeket. **Konnotáció** szempontjából sem jelentős eltérés figyelhető meg: a fogalom tudományos, semleges, bár a művészeti vonatkozásban néha a „hideg”, „túl racionális” vagy „konzervatív” mellékízekkel is illetik kritikusan, különösen a romantika vagy a modern avantgárd képviselőinek szemében. Ez utóbbi árnyalat azonban inkább értékelés, mint alapvetően eltérő konnotáció.

A neoklasszicizmus lényegében egy retrospektív művészeti és szellemi irányzat, amely a múlt egy idealizált korszakát – az antik görög és római civilizációt – tekinti eszményének és mérceül szolgáló mintának. Nem pusztán stílusutánzásról van szó, hanem egy filozófiai és esztétikai programról, amely a felvilágosodás racionalitásával párosítva a rend, az egyensúly, a mértékletesség, a tisztaság és az időtlen szépség klasszikus eszményeit kívánta újjáéleszteni a kortárs kultúrában. Ez az elv a művészet minden ágában megnyilvánult, a szigorúan szimmetrikus épületek homlokzatain át a történelmi vagy erkölcsi témájú festményekig és szobrokon át egészen a formailag áttekinthető, szerkezetileg tiszta zeneművekig.

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a neoklasszicizmus nem statikus, egységes egész. Időben a 18. század végétől a 20. századig terjedő különböző hullámokat ölel fel, diszciplínánként pedig eltérő időpontokban és kontextusokban jelent meg, mindig a korábbi irányzatok túlzásainak vagy elvontságainak kritikájaként, válaszánt. Az építészetben az art nouveau ellentéteként, a zenében a romantika expresszív intenzitása vagy a modernizmus radikalizmusa ellenében állította fel magát. Ez a sokrétűség és az időbeli eltolódás teszi igazán érdekessé és komplexszé ezt a fogalmat, amely a múlt idealizálásán és újraértelmezésén keresztül folyamatosan újra meg újra párbeszédbe lép a jelen művészeti törekvéseivel. A közgazdaságtani használat teljesen különválik ettől, ott a későbbiekben kialakult, a klasszikus elméleteket továbbfejlesztő tudományos irányzatot jelöli.